A kezdet kezdetén

     Sok mindent elindíthat egy baráti beszélgetés. Igen, így van. Akár egy egész életet megváltoztathat. Én vagyok rá az élő példa. Tavaly nyáron, egy nagyon kedves barátom mesélt egy iskolarendszerről, amelynek ő is részese volt. Azt ajánlotta tegyek egy próbát, hiszen veszteni nem veszthetek, csak nyerhetek.
     Teltek a napok, a hetek, a hónapok már annyira nem, mert elkezdődött a pályázási időszak. Hiphop eljött a december, és meg kellett írnom a pályázatomat. Magamhoz hű voltam, és természetesen az utolsó nap utolsó pillanatában adtam postára. Nem is én lennék... Aztán várakozás.. Mintha évezredek, sőt évmilliók lettek volna! És egy nap... Hopp! - Egy e-mail! Sikerült! Igen, benne vagyok a hatvanban, bármilyen hihetetlen is. Irány Budapest, vár egy interjú. Nos, talán mondanom sem kell, hogy mennyire ideges voltam. Remegtem, mi lesz most velem. Az interjú mély nyomokat hagyott bennem, úgy éreztem ennyi volt, itt aztán mindennek vége, erre a kérdésre is hülyeséget mondtam, meg arra is, csak hebegtem habogtam. Teljesen kétségbe estem. Tulajdonképpen lemondtam az ösztöndíjról, bár az a kis remény azért még élt. Ismét évezredek a következő e-mailig. De megérte várni! Következő állomás: Csillebérc. Az utolsó forduló, az utolsó 16 diák. Fantasztikus hétvége, fantasztikus emberekkel, fantasztikus programokkal. Új ismeretek, új barátságok, és a végtelenségig lehetne fokozni.
     A tábor végével viszont még nem zárult le ez az egész. Minden egyes nap, minden egyes pillanatában megérkezhetett a válaszlevél, benne negatív vagy pozitív válasszal. Az iskolában már nem bírtam magammal, az utolsó csengővel felkaptam a táskámat, nyomás a biciklihez, és a Tour de France résztvevőit megszégyenítve tekertem haza. És akkor megérkezett az a bizonyos sorsdöntő levél! Örömmel értesítjük... Mindössze ez a két szó volt az, amit el bírtam olvasni, mert abban a pillanatban örömkönnyek hada lepett el. Sírás, nevetés, telefonálás, megint nevetés, sírás. Szegény szomszédok.. Tehát akkor irány Kanada?!
   Innentől kezdve a nyár gyorsabban repült, mint Harry Potter az aranycikesz után. (Hirtelen jobb hasonlat nem jutott az eszembe.)
   Végül eljött az utolsó hét. Még ekkor sem hittem el. Megkezdődött a pakolás, a búcsúzkodás, ami nehezebb volt minden eddiginél talán. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Félelem, bánat keveredett az izgalommal és az örömmel. Hiszen nem két napra megyek el.
    Az utazás napja. Valami véget ér és valami elkezdődik. Na igen, az utazás. 12 óra repülőút, és mire ideérek még mindig csak délután kettő óra lesz. "Különös, felettébb különös." Megnézni négy filmet egymás után, és még aludni is. Így visszagondolva, ez talán még vicces is kicsit. Meg aztán unalmas is bevallom, de nem számít, mert most már végre itt vagyok! Kanada, British Columbia. Lenyűgöző hely! Nem tudom elégszer megköszönni UWC Magyarország!